Talár és paróka 2.

Bűnperek hulla ellen I.

A semmit meg nem bocsátó, semmit el nem engedő jogi megátalkodottság olyankor is merev maradt, amikor a tettes meghalt. A megtorlás rideg elve, vagy más szóval az államosított bosszú a holttesten is kitöltötte hideg dühét. Mikor II. Károly visszatért Angliába és elfoglalta apja trónját, Cromwell és néhány társa már a Westminster-apátság márványkockái alatt pihent. De még a holttestük sem maradhatott büntetés nélkül. 1661. január 30-án, I. Károly kivégeztetése évfordulóján Cromwellnek és két társának koporsóját kiemelték a díszsírhelyről s elhurcolták Tyburnbe, a közönséges gonosztevők vesztőhelyére. Ott a há­rom hullát felakasztották, napestig a bitón hagyták, majd mind a háromnak fejét vették s elásták őket az akasztófa alá. A ritka látványosságnak nagy volt a nézőközönsége; London előkelő hölgyei kötelességüknek vélték, hogy Tyburnbe hajtassanak s megrakodjanak egy „érdekes kép" emlékével. Minő idegeik lehet­tek ezeknek az asszonyoknak! A memoáríró Pepys szokott szá­razságával felsorolja január 3o-nak eseményeit: prédikációt hall­gatott, levelet kapott a bátyjától, azután meglátogatta Lady Battent. Ez épp akkor jött meg Pepys feleségével Tyburnből, ahová kimentek megnézni a három akasztott hullát. Minden kommentár nélkül, mint rendjén való dolgot említi meg a hölgyek kirándu­lását.

Talár és paróka 1.

BEVEZETÉS

A régi bíró belebújt a talárjába, föltette a parókáját s ezzel emberi volta megszűnt, hivatali díszbe öltözött jogi gép lett be­lőle. Hiába mondotta Pál apostol: „A betű öl, a lélek megeleve­nít." A középkor joga csakis a betűt nézte.* Nem érdekelte a tettes személye, az elkövetési szándék, csupán a tett. Ami bünte­tést a törvény a tettre megállapított, irgalmatlanul végrehajtották. Nem volt méltányosság, nem volt enyhítő körülmény, nem volt kegyelem.

A taláros és parókás robotember még a gyermeket is vér­padra küldte, ha olyan bűnt követett el, amelyre a törvény halál­büntetést rendelt. A Széchényi-könyvtár apró nyomtatványai kö­zött részletes leírása található annak, mi­képpen fejezték le a tizenhárom esztendős Margarete Dissler nevű leánykát. S ez már az úgynevezett felvilágosodás századában tör­tént! A Sonntagischer Postilion című berlini újság 1681. évi 30. számában egy tizennégy éves lányról ad hírt, akit gyújtogatáson értek. Ma azt mondanák az orvosszakértők: piromániás. Akkor halálra ítélték, lefejezték és a holttestét elégették. Másik berlini lap, a Vossische Zeitung 1749. évi 112. számában azt újságolja, hogy Bajorországban megégettek egy boszorkányt s miután kide­rült, hogy egy nyolcéves kislányt is beavatott a mesterségébe, az ártatlan és szerencsétlen gyermeket is vérpadra hurcolták s a hóhér felvágta az ereit.

A meg nem alkuvó, konok megtorlási elvből akkor sem en­gedett a régi jog, amikor a tettest nem lehetett kézre keríteni. Ilyenkor a büntetést ín effigie, jelképesen hajtották végre. Ha az ítélet halálra szólt, csináltattak egy szalmabábot s azt annak rendje és módja szerint a város főterére hurcolták, a bitófa alá. Ott ünnepélyesen felolvasták neki, tudniillik a szalmabábnak, az ítéletet; majd felhívták a hóhért, teljesítse kötelességét. A hóhér mestersége szabályainak pontos megtartásával felhúzta a bűnös szalmabábot az akasztófára. Éppen csak az orvos hiányzott, hogy szívhallgatójával megállapítsa a halált.

Ha az ítélet különösen súlyos volt s még azt is elrendelte, hogy kivégzés után a holttestet el kell égetni: ezt a parancsot is szép rendesen végrehajtották. A hóhér leszedte a kivégzett szal­mabábot a bitófáról, máglyára tette és a nézőközönség épülésére nagy parádéval elégette.

A hősök kincse 8-9.

SEBKEZELÉS ÉS FEGYVERKENŐCS

Ha a sebbe beletört a fegyver, ráolvasáshoz kellett folya­modni. Sok formulája volt, bár az egyház szigorúan tiltotta a ráolvasó-imádságokat, mint a régi pogány incantatio másait, ame­lyekben Jézusnak és a szenteknek felhívása tulajdonképpen a po­gány istenek behelyettesítéseként szerepel.

Egy XVII. századbeli magyar kézirat ezt ajánlja: „Igen szép imádságh nyíl vasnak kivonyásárul." „Nikodetn az jámbor és szent élető ember királyunknak kezébül lábábul az járomszeget kivonja, kik ollyan könnyen kimené-nek, ollyan könnyen kimennyen az nyíl belőled, éhez segéllyen az az ember, aki az magas keresztfán érettünk meghala; ezt mond el háromszor egymásután, harmadszor fogd megh az két nevet­len ujoddal az nyilat, úgy vonnjad véle ki."

Ne csodálkozzunk a jámbor hivőn. Ha hite pogányságba bicsaklott is át, menti a naivitása. De mi menti a XVII. század orvostudományának rettentő kibicsaklását, amellyel kiagyalta a híres, nevezetes és népszerű fegyverkenőcs receptjét és alkalma­zását?

A bámulatos szerhez bámulatos alkatrészek kellettek:

„Vedd vadkannak és házi kandisznónak haját, hím-medve zsírját, mindegyikből fél fontot. Szedj össze jó csomó földigilisz­tát, rakd fazékba, a fazekat zárd el, a gilisztákat égesd porrá. A gilisztaporból végy háromszor fél tojáshéjnyit, adj hozzá négyszer diónyi nagyságúra összenyomkodott koponyamohát, amely akasz­tott vagy kerékbetört ember koponyáján sarjadt ki. Végy még négy lat vérkövet és hat lat apróra reszelt vörös szantálfát, ke­verd össze mindezeket a zsiradékkal annak rendje és módja sze­rint, tölts hozzá kevés bort és kész az Unguentum Armarium, a nemes fegyverkenőcs."

Az ember szédül, ha arra gondol, hogy ezt a szörnyű kotyvalékot rákenték a sebre.

Megnyugtatásul közlöm: nem a sebre kenték, hanem a fegyverre!

Ügy van. Azt a jegyvert kellett bekenni véle, amely a sebet ejtette. Feltéve, hogy meg lehetett keríteni. Ha nem került elő, mással kellett pótolni, mint arról alább szó lesz.

Pontosan meg kellett állapítani a fegyveren, hogy meddig hatolt be a sebbe. Ezt a részt kell bekenni - mondja az utasítás - éspedig aszerint más-más módon, amint vágó vagy szúró fegy­-
verről van szó. Előbbi esetben a kenéssel az él irányában kell ha­ladni, mert különben a seb kívül beheged ugyan, de belül nyitva marad. Szúrófegyvernél a kenés a fegyver hegye felé irányuljon,
alulról felfelé.

A kezelés következő állomása: a bekent fegyver tiszta ru­hával bekötözendő és langyos hőmérsékletű, szélmentes helyen elzárandó. Ha a fegyvert szél vagy erősebb hőváltozás éri, azt a seb azonnal megérzi. A kötést mindennap váltani kell, csakúgy, mintha magára a sebre tennénk tiszta kötést.

Kezd a tudományos értelmetlenség értelme kibontakozni. A furcsa eljárás nem egyéb, mint az úgynevezett szimpátiás gyógymódnak az alkalmazása.

A szimpátiás elmélet szerint embernek, állatnak, növény­nek, sőt általában az egész világrendszer minden egyes alkotó ré­szének viszonyát egymáshoz a szimpátia vagy antipátia határozza meg. Az a vér, amely a fegyveren maradt, teljesen azonos össze­tételű a sebben maradt vérrel, vagyis azzal szimpátiás kapcsolat­ban van. Éppen olyan titokzatos módon, mint ahogyan a mág­nes vonzza a vasat, a seb is magához vonzza a fegyverkenőcs al­katelemeinek titokzatos gyógyító erejét. Tehát elegendő, ha csu­pán a fegyveren maradt vért kezeljük; a sebesült meggyógyul, akár negyvenmérföldnyi távolságról is.

Ez eléggé titokzatos. De a tudományos közvélemény annyira vitán felülinek ismerte el a szimpátiás elméletet, hogy pél­dául betegség esetén a külön kezelt vér minőségéből következtet­tek a beteg állapotára. Venni kell a beteg véréből - mondot­ták -, a vért üvegedénybe kell zárni s a szimpátia erejénél fogva az üvegben levő vér megmutatja a beteg vérének változásait: tiszta marad, ha a beteg javul, zavarodik, ha a betegség terjed.

Ha a sebokozó fegyvert nem lehet megtalálni, darab fával kell megpiszkálni a sebet, mígnem a vér újra megered. Ezt a fadarabot kell azután a kenőccsel bekenni.

Maga a beteg az egész kezelés alatt maradjon veszteg és ne csináljon semmit; tartsa tisztán a sebét és éljen diétán.

Most következik a legérdekesebb rész. Bebizonyult, hogy a fegyverkenőcsös kezelés folytán a betegek jelentékeny része meg­gyógyult, - míg akiket az orvosok más módszerrel gyógyítgattak, hatalmas százalékban elpusztultak!

Hol a titok kulcsa?

Hosszú orvostörténeti értekezés helyett csak egyetlen re­ceptet közlök még a Kopropharmacia (Ürülékgyógyászat) néven ismert, nem mindennapi gyógyeljárás köréből.

„Ha nagyon erős a vérzés, készíts tömjénből, sárkányvérből és aloéból, valamint szárított lótrágyából hintőport és szórd a sebre. Jó hatást várhatsz porlasztóit kecskeszeméttől is, ecettel keverve. Készíthetsz sebtapaszt is akként, hogy libaszemetet ha­barsz erős ecetbe."

Még hogy biztosabb legyen a hatás, jóféle italt is rendelt az orvos. Album graecum-ot kellett feltölteni sörrel, lepárolni s a párlatból reggelenként két evőkanállal beadni a sebesültnek. Ezt legalább könnyűszerrel lehetett összeállítani, mert a hangzatos nevű album graecum állandóan kéznél volt minden olyan házban, ahol kutyát tartottak...

Világos hát, hogy a fegyverkenőccsel kezelt betegek azért gyógyultak meg, mert a sebhez nem nyúlt semmiféle orvos. A természet háborítatlanul végezhette el a maga gyógyító munká­ját.